Főoldal > Szászföld
 
 

Tágabb értelemben Nagyszeben és környéke földrajzilag, történelmileg és néprajzilag is elkülönülő tájegységet képez. Ez a vidék a Szebeni-havasok lábánál fekvő falvakat foglalja magába, mint pl. Boica, Riuszád, Nagytalmács, Kistalmács, Resinár, Popláka, Guraró, Orlát, Szebenkákova, Salgó-vár, Szelistye, Szebengálos, Tilicske, Polyán, Szerdahely, Zsinna.

Szűkebb értelemben Nagyszeben és környéke az egykori omlási kerület területén fekszik, amelynek központi falvai Salgó vára köré csoportosulnak. A legjelentősebb falu és egyben Szelistyeszék központja Szelistye volt. (latin nevén Magna Villa Valachicalis)

Nagyszeben városa, a fejlett kereskedelmi és kézműves központ, valamint a havasalföldi határvonal jelentősen befolyásolták a tájegység vonásait. A települések vegyes gazdaságot alakítottak ki, amelyben fontos szerepet játszott a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a hagyományos kézművesség is.
Az állattenyésztésen belül különösen elterjedt volt a juhászat , néhol a váltakozó legeltetést is alkalmazták. A Nagyszeben és környéki juhpásztorok Dobrudzsába, a Duna partjára vagy akár a Kaukázusig terelték nyájaikat.

A vidék lakói különösen mozgékony, vállalkozó szellemű, küzdő, gyakorlatias, gazdálkodó, józan ítélőképességű, megbízható emberek. A falvak többségében fennmaradtak a hagyományos mesterségbeli tudások és szokások, amelyek egyedi arculatot kölcsönöznek a térségnek.

A gyönyörű földrajzi környezet, az érintetlen természet, az emberek őszintesége, a kulturális örökség gazdagsága és sokszínűsége vonzóvá teszi Nagyszebent és környékét a turisták számára.

Fogaras vidéke Erdély deli részén fekszik, délen a Persányi-hegység és a Fogarasi-havasok határolják, valamint keletről nyugatra az Olt folyó vize szeli át a medencét.

A tájegység egyes településein a szőlőtermesztést nagyon régi foglalkozásként tartják számon. Majdnem minden gazdaságban van néhány szőlőtő és minden gazda saját magának készíti a bort.
A vidék egy másik alapfoglalkozásának az állattenyésztés tekinthető. A tehén-, ökör-, bivaly- disznócsordákat és juhnyájakat a közeli legelőkre terelték. A juhászatban a váltakozó legeltetés volt szokásos. Tavasszal (május elejétől) a falvak nyájait és a magánnyájakat a falvak körül legeltették. Az állati eredetű termékeket (túró, gyapjú, bőr) a falvakban feldolgozták, felhasználták a gazdaságokban, a fölösleget pedig értékesítették. A nyájak az első hóesésig a falvak körüli legelőkön maradtak, majd visszatértek a falvakba. Télen a módosabb pásztorok társulva a Bánságba vagy Baraganba terelték nyájaikat.
A Fogaras-vidéki háziipar alapja a román nép leleményességén alapszik. A ház körüli és a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket a falvak mesterei készítették.

A fafeldolgozás ősfoglalkozás ezen a vidéken. A különböző fából (bükk-, tölgy-, fenyő-, platán-) készült eszközöket, a fejszét, bárdot, vésőt, ácsbárdot, gyalupadot, fúrót, körzőt stb. mind helyileg készítették. A faeszközöket rótt, metszett geometriai mintákkal, motívumokkal díszítették, mint pl. a körbe írt rózsa, napkerék, kör és félkör, fenyő, egymást keresztező vonalak, rombuszok, farkasfog stb. A népművészeti alkotások valamint az alkalmazott motívumok a román népművészet jellemzőit egyesítik, és egyben kiemelik a famegmunkálás szépségét.
Egy másik régi foglalkozás ebben a tájegységben a fazekasság. Az elkészített edényeket egyszerű technikákkal - bevágásokkal, domborművekkel, színezéssel - díszítették. A díszítő elemek főként elvont motívumokból, asztrológiai képekből, stilizált növényi alakzatokból állnak.
A tojásírás és az üvegfestés napjainkban is élő hagyományos foglalkozások.

Fogaras-vidékét gyakran a "túró országának" is nevezik. A hegyi legelők növényeinek ízvilága érződik a juhsajtban, ordában, telemeában, tejben, a tejfölben vagy egyéb tejtermékekben.

A tájegység jellegzetes ételei a tyúkhúsleves, töltelékes káposzta, kemencében sült töltött bárány, pastrama (sózott, pácolt, szárított, füstölt húskülönlegesség), vadból készült ételkülönlegességek.

Barcaság, más néven a Kárpátkanyar-medencéje vagy Brassói-medence egy földrajzi-kulturális terület Erdély délkeleti részén, amelynek központi városa Brassó. Nevét a tájegység a Barca folyóról kapta, amely az Oltba torkollik.

Ezen a vidéken figyelemre méltó a famegmunkálás és annak alkalmazott technikái: faragás, metszés, vágás, fémmel való bevonás, égetett festés és festés. A két utóbbi technikát főként a széna összegyűjtésére használt villák díszítésére használták Négyfaluban. A paraszti bútorokat faragással díszítették (Brán környékén) vagy többszínű virágmintákat, emberi alakzatokat vagy más jelképes motívumokat festettek rájuk.

A térség jellegzetes népművészeti tárgya a brassói láda, amely időtálló, színekben és díszítésben gazdag. A XIX. században híresek voltak a vidék magyar mesterei által készített türkösi faragott és festett bútorok, továbbá a krizbai és apácai kopjafák.

A díszkelméket geometriai formákkal, növényi mintákkal és különböző csíkozásokkal díszítették. A barcasági román népművészetben a meggypiros, sötétkék és fehér alapon piros és fekete színezés dominál. Egyes Brán környéki településeken fellelhető a sárga / narancssárga csíkozás is.

A térség legismertebb szokásai:
Borda, amely az aratást befejező emberek szorgalmát értékeli. A szokás jellegzetessége a kalászkoszorú, amelyet a lányok viselnek.
Dărdaica, amely Földváron honos és a vetés beérésekor rendeznek meg. A virággal és kalászokkal díszített lányok népdalokat énekelve és táncolva járják be a falut.
A négyfalusi legényvásárt júliusban rendezik.
A magyar népszokások közül híres a krizbai és barcaújfalusi Lúdnyakszorítás és Tyúknyakszorítás, valamint a négyfalusi Kakasütés.

 
 
 




 
  •  DirectWeb © 2011
DirectWeb Webdesign Printdesign