Főoldal > Partium
 
 

Partium a mai Erdély legnyugatibb részén található történelmi, földrajzi terület, amely magába foglalja Kőrösvidéket és Mócvidéket is. A Partium nem a történelmi Erdély része, attól különálló terület, amely közigazgatásilag hol Erdélyhez, hol Magyarországhoz, hol a Habsburg Birodalomhoz tartozott.
Ezen a vidéken harmónikusan ötvöződik a román, a magyar, a szerb és a német népcsoportok hagyománya. A helyi hagyományok közül az egyik nevezetes esemény a lakodalom, ahol a svábok keringőt és polkát, a magyarok csárdást, a bulgárok és a szerbek KOLO-t és SITNO-t, és a románok pedig horát és erdélyit táncolnak.

A Partium négy néprajzi tájegységre osztható, amelyek a következők:

Mócvidék
Zaránd
Avasvidék
Szilágyság

A Kő országaként is ismert Mócvidék az Erdélyi-szigethegységben földrajzilag is elkülönülő néprajzi tájegység, amely a Fehér-Kőrös és az Aranyos folyók medencéjének felső részén található. A mócokat románul másképpen „ţopi"-nak is nevezik, amely kifejezés a német Die Zopfen szóból ered.
Foglalkozásuk alapján a mócokat két csoportra oszthatjuk, éspedig a faiparban dolgozókra és az Abrud vidéki bányászokra. A mócok leginkább sajtárakat, csebreket, zsindelyeket és abroncsokat készítenek, de népszerű ácsok és hídépítők is. Felső-, Közép- és Alsóvidrán, Nyágrán, Aranyosponoron, Fehérvölgyön, Aranyosfőn és Szakadáson főleg cseber-, sajttár- és abroncskészítéssel foglalkoznak. A Fehérvölgyiek deszkákat, gerendákat is vágnak, a Bisztrényiek és a Csertésiek a zsindelykészítés mesterei.
Mócvidéken sokan foglakoznak bőrmellények és bundák keszítésével is, őket bundásoknak, vagy szűcsöknek is nevezik. Edényesek néven ismertek a cseber-, sajtár- és abroncskeszítők.

A mócok fenyőből vagy bükkfából készült gerendaházaikat zsindellyel födik. Minden házban a lócán, ágyon, asztalon vagy korongpadon megtalálható egy hagyományos gyalu, amely segítségével faragják, formázzák a fát.
Az edényesek a piacon és a faluban árusították termékeiket és a kapott pénzért élelmet (kukoricát, búzát és árpát) vásároltak, amit szekéren vagy a lóháton szállították haza.
A legszegényebbek az abroncskészítők voltak, akiknek csupán egy lovuk volt. Erre akasztották az abroncsokat és faluról falura járva próbálták értékesíteni azokat. Általában három-négy zsák gabonával tértek haza.
A módosabbak, akikneknek lovuk és szekerük is volt, csoportokba szerveződtek és szekereikkel szállították a termékeiket nemcsak az országba, hanem külföldre is.
A tájegység falvaiban gazdag hagyományos kincstár fedezhető fel, így példaként említhető a népi építkezés, a hagyományos házak, a sokszögű csűr, jellegzetes pajták és gazdasági melléképületek, valamint a népművészeti tárgyak is.

Az egyik leghíresebb mócvidéki rendezvény a Găina hegyi leányvásár, amely minden évben július 20.-án kerül megrendezésre. Itt sok helyi tehetséges kézműves mutatja be termékét, de részt vesznek más alkotók és művészek is az egész országból.

Zaránd vidéke egy elszigetelt, de áldott terület az Erdélyi-szigethegység nyugati részén valamint a Fehér-Kőrös vidékén, ahol a hagyományok fennmaradtak. Ezen a helyen járva érdemes megállni és felfedezni a vidéket. A helyiek konok emberek, akik nap mint nap küzdenek a fennmaradásért. Számukra a munka és az erkölcs képviseli a legfontosabb szabályokat. Ezen a szegény vidéken, ahol a kenyér csak álom, a zarándiak fő foglalatossága a fa fuvarozása, famegmunkálás, cseber és sajtárkészítés volt.

Minden évben több kulturális rendezvényt szerveznek a helyiek, így pl. a bárdi Néphagyományi Kincsek Díszversenyét, amely hagyományos zenészcsoportoknak szól, vagy a dévai, óbarsai Kézmüvesek vásárát, továbbá a cebei Felician Farcaşu népdalvetélkedőt a fiatal népdalénekesek számára.

Számos kézműves, népi alkotó folytatja és fejleszti a generációról generációra átörökölt mesterségeket. Ezek közül a jelentősek a fazekas, cseber- és hordókészítő, hangszerkészítő, ikonfestő, tojásíró, varrás, hímzés és szövő mesterségek, amelyek a helyi mestereknél napjainkban is megfigyelhetőek.

Avasvidék Szatmár megyében, az Avas medencében található. Az avasföldieknek sikerült generációról generációra továbbadni mindazt, ami a legértékesebb egy nép számára: a nyelvet, a viseletet és az ősi hagyományokat. Ez a tájegység ismertségét viseletének, népművészetének, zenéjének és táncának köszönheti, amelyek különböző szokások alkalmával bontakoznak ki, mint: lakodalmak, táncok, fonók, gyapjúnyírás és egyéb ünnepélyek.

Az ősi avasföldi ház tornácos, fából épült, magas, hegyes zsindely- vagy szalmatetővel volt födve. A kapu tölgyfából készült és művészien faragott.
Az avsföldi viseletet egyedi színezet és mintázat díszíti. A népviselet nélkülözhetetlen része a gyöngyökkel vagy tollakkal díszített kalap és a különlegesen sokszínű, geometriai vagy növényi motívumokkal díszített tarisznya. A bő nyári nadrág vagy a feszes téli harisnya és a fehér vagy fekete guba még a dákok idejéből származik. A női viseletet ugyanez a frissesség, élénkség és eredetiség jellemzi: az élénken színezett kabát geometriai, vagy növényi motívumokkal díszített, a kötény általában sárga vagy piros és virághímzéssel díszített. Különleges varásza van a menyasszonyok által viselt gyöngyfüzéreknek és koszorúknak.
Az avasi táncok a „roata" és a „miresele" összetéveszthetetlenül díszítve vannak a hegedű hangjával, csujjogtatással és tapsolással.

Az avasvidéki kör- és menyasszonytánc jellegzetessége a szaggatott hegedűkíséret, a kurjongatások és tapsolások. Más avasvidéki táncok a leányok és legények páros sortánca valamint a legények körtánca.

Az avasi lakodalom bemutatja Erdély északnyugati népi kultúrájának látványos elemeit. A lakodalmat a fiatalok és az örömszülők időben kezdik szervezni és hatással van az egész faluközösség életére. A lakodalom elsősorban egy átmeneti rítus, amelyet a hagyományok által jól meghatározott cselekedetek, szokások jellemeznek, pl. hozomány-előkészítés, a ruhák előkészítése, a násznagyok kiválasztása, a vendégek meghívása, a lakodalmi zászló elkészítése, a szülőktől való elválás, az egyházi esküvő, maga az ünnepély és az ajándékgyűjtés megszervezése. Mindez a jókívánságok, csujjogtatások, zene és tánc közepette történik.

Szilágyság Románia északnyugati részén, a Keleti-Kárpatok és a Nyugati-Kárpatok között helyezkedik el. Északon Szatmár és Máramaros, nyugaton és délnyugaton Bihar, és Kolozs megyék határolják.
Szilágyságot az Almás, Egregy, Szamos, Szilágy, Kraszna, és Berettyó folyók mentén található medencék és dombok alkotják. Jellemző rá a különböző domborzati formák - a lapályok, kaszálók, szőlősök, erdők, vadász és horgászhelyek - harmonikus csoportosulása.
A műépítészeti emlékek örökségét nagyon jól képviselik a fából készült templomok, melyekből 68 db található. Ezek a XV-XVIII századból származnak, így felértékelhetetlen kincset képviselnek a népi építészet terén. A legszebb templomok Felsőfüldön, (az itt található templom feltehetőleg 1727-ben épült), Pausán, Vaskapun, Bányikán, Drágon, Almásszentihályon, Fodrán, Lóznán, Hösszúréven, Völcsökön és más településeken találhatóak.
A mai Szilágy megye Szilágyság népművészeti központja. Mint bárhol máshol, Szilágyságban is a legtöbb alkotás lírai és az itt élők széleskörű érzelmi világát fejez ki: a szeretetet, a szeretett személy utáni vágyódást, a boldogságot és örömöt, a fájdalmat és a szenvedést. (L. Ghergariu, 1973).
Az évszakok váltakozásához, a természet elhalásához és újraéledéséhez kötődő ünnepeket naptári szokásoknak nevezik, míg az emberi születéssel, lakodalmakkal, temetéssel kapcsolatos ünnepeket az élet szokásainak. Ezekből a szokásokból sok még ma is életben van Szilágyságban:
"Anyók és apók állítása" – a téli ünnepek környékén gyakorolják. Titokban szalmából, rongyokból, és régi ruhadarabokból, egyszerű favázra bábokat készítenek, amelyeket anyóknak és apóknak neveznek. A bábukat az éj leple alatt a falu agglegényeinek és vénleányainak kapuja elé vagy a ház közelében található magas fára akasztották, így akarván siettetni azok házasságra lépését az „Úr születése" ünnepét követő farsang idején. Így adták az egész falu tudtára azok nevét, akik majd összeházasodnak.
„Pluguşorul" – hosszú éveken át fennmaradt, újévhez kötődő szokás. Ez alaklomból a gyerekek bőséget és egészséget kívánnak a házigazdáknak. A jókívánságok, köszöntők a házak ablakai alatt hangzottak el, csengőhang és ostorcsattogtatás kíséretében. A gyerekek ajándékként gyümölcsöt és pénzt kaptak.
„Sorcova" – egy lányok által gyakorolt megható, újkeletű szokás.
„Domboldali kiáltás" – a fiatalok által ma is éppúgy kedvelt szokás, mint régen.
„Tánc a csűrben" – egészen a hatvanas évekig szokás volt. A szentmisék után az emberek összegyűltek egy táncra. Ez általában egy tízesen belül, egy módosabb gazdánál történt, akinek nagyobb csűre volt és aki zenészeket is fogadott.
„Sânzienele" – a nyári napforduló napjára esik. Ezen az estén a gyerekek a rétről galajt szedtek, majd a belőlük font koszorúkat a házak tetejére dobták, családtagonként egyet . Úgy tartották, hogy amelyik koszorú lehull, az annak megfelelő családtag fog meghalni az elkövetkező év során.

 
 
 




 
  •  DirectWeb © 2011
DirectWeb Webdesign Printdesign